2014. május 8., csütörtök

Tavaszi szél vizet áraszt (próba)

Franciska a kis manókislány szomorú, mivel nem barátkozik vele senki és mindig csúfolják. Báránykájával elindul, hogy új barátokat szerezzen.

Tavaszi dalok, versek, mondókák saját készítésű bábokkal kicsinyeknek.






























2013. június 9., vasárnap

Vaníliakrémes torta


Lilla Borókám 7. születésnapjára sütöttem ezt a  buorbon - vaníliakréme tortát.
 


Recept:

Hozzávalók:
  • 6 tojás
  • 6 evőkanál cukor
  • 1 csomag vaníliás cukor
  • 6 púpozott evőkanál liszt
  • 1 csomag sütőpor
  • 1 csipet só
Keverd habosra a tojások sárgáját a cukorral és a vaníliás cukorral egy nagy tálban. Szitáld a lisztet tálba, és alaposan keverd össze a sütőporral. A tojások fehérjéből készíts kemény habot. A tojássárgájára szórd rá a liszt felét, tedd rá a tojásfehérjét, majd a tetejére hintsd rá a maradék lisztet. Fakanállal óvatosan dolgozd össze, úgy, hogy a tojáshab ne törjön össze. Öntsd a masszát sütőpapírral kibélelt sütőformába, és 200 fokra előmelegített sütőben süsd aranysárgára. A megsült piskótát kis ideig hagyd a sütőben hűlni, majd rácsra borítva húzd le róla a sütőpapírt, fordítsd meg, és hagyd teljesen kihűlni.

Így lesz szép a piskóta:
  • a tojások sárgáját és a vaníliás cukrot egészen addig keverd habverővel, amíg habos és szinte fehér nem lesz,
  • a tojások fehérjét addig verd fel habverővel, amíg teljesen kemény nem lesz - tehetsz bele egy kis kávéskanál citromlét, ha magas és omlós piskótát szeretnél sütni,
  • óvatosan keverd a kemény fehérjéhez a többi hozzávalót, hogy ne törjön össze a hab,
  • mindig előmelegített sütőbe süsd a piskótát,
  • soha ne nyisd ki a sütő ajtaját sütés közben, ettől esik össze legtöbbször a tészta,
  • ha elvált a tészta a sütő oldalától, akkor elkészült a piskóta.
 Krém:
  • 2 cs. bourbon vaníliás puding
  • 2 cs. bourbon vaníliáscukor
  • 5 evókanál kristálycukor
  • 5 dl tej
  • 25 dkg vaj
  • 30 dkg porcukor
A pudingport főzd fel a vaníliscukorral a tejjel és a kristálycukorral.A vajat és a porcukrot keverd habosra. Amikor a puding kihűlt keverd össze a habos vajjal, majd tedd be fél órára a hűtőbe. Amikor kihűlt, kend meg a tortát.



 A tortát a Dr.Oetker marcipánmasszával díszítettem. A színtelen masszát ételfestékkel színeztem.


2013. június 1., szombat

Jókai Mór
A tengerszem tündére


Van a Székelyföldnek egy csendes, emberlakatlan völgye, hol semmi hang a vad madár kiáltásán s az örökké élő zuhatagon kívül nem zavarja a napvilágos éjfélt.
Fejsze sohasem irtotta ezeket a roppant fákat, vadász sohasem hajszolta az otthonos vadakat itt. A messze-messze sejthető, nem is látható múltig szent volt e völgynek járása minden ivadék előtt.
Az időtlen idők óta egymásra dűltek a vén fák, ott korhadtak, földdé váltak s a rohából új fa nőtt ki, az is száz meg száz évig nőtt a szép csillagocskák felé törve, azután azt is megrázta az idő és a féreg, az is ledűlt és senki sem vette azt számba. A rothadt fák egészen tele temették a mély vízmosási árkot, melyben a bérci patak zuhog oly vígan, s most, midőn a porlott fákat benőtte a fű, moha és erdei virág, úgy tetszik, mintha a patak itt-amott a föld alá bújna s másutt ismét előjönne.
Fenn egy kerek hegy tetején van valami csodálatos hely, egy nagy, téres rónaság az, benőve valami nagy veres, barna bozontú fűvel, mely mély sötétzöld moha közül sarjadozott fel, rátekergőznek apró fehér indájú halvány virágok, aminők másutt nem nőnek.
Aki e zöld fű közé lép, tán egyet e különös virágok közül leszakítani, érzi, mint süllyed meg alatta a föld, mintha nem is föld volna az, hanem csak egy vastag szövevény, mely a víz színén ingadoz. Ha tovább merészkedik valaki a csalfa látszatos mezőn, egyszerre megnyílik alatta a fű, egyet sikolt, Jézus nevét kiáltja, annál rosszabb reánézve, mentől jobban sikoltoz; mentől jobban imádkozik, annál jobban lehúzzák lefelé; a csalóka mezőrongy moha- és gyökérszövedékké válik menekvés után kapkodó kezeiben, lábait átfogják hálós erek, zöld szakállú hínárrojtok és lehúzzák oda az ismeretlen mélységbe a feneketlen vizek alá, még csak egy buborék sem jő vissza utána.
E nagy, veszélyes mező színén apróbb, nagyobb tavacskák láthatók, némelyik alig szélesebb, mint egy közönséges kád, s ha valaki a túlsó hegy ormáról letekint e barna-zöld mezőre, úgy tetszik neki, mintha száz meg száz ragyogó, kék szem nézne fel onnan, csalfán integetve felé.
Jobb azt csak messziről nézni.
Túl az erdőn, túl a hegyen, egy mélyebb völgy teknőjében fekszik, óriás hegyektől körülvéve a Szent Anna-tó: csendes, mély tengerszem, körülszegve sötétzöld fenyőkkel.
Olyan csendes, olyan hangtalan minden körül, mintha most merült volna fel a tenger alól az egész tájék. Pedig mennyi történt itten!
Úgy tetszik az elandalgónak, mintha mindaz tegnap, tegnapelőtt lett volna!
Pedig messze-messze múlt már és csak emléke is alig van többé. Mikor ez a tó is, meg az a másik is odafenn, mely most fűvel van benőve, a kis vízitündérek országa volt s a zöld vízikirály térdig érő zöld szakállal, gyékény tutajon kievezett a zöld patakra aranyhajú leányaival, apró-cseprő tündérkéivel, s egész hosszú délutánokon át eljátszadoztak a meleg napfényben, a kis hüvelyknyi tündérkék hintáztak a falevélen, elbújtak a nagy harangvirágok üregeibe s onnan kukucskáltak elő, pohárnak vették a gyöngyvirág kelyhecskéit s mézharmatot ittak belőle, szembeszálltak a tücskökkel s más harcias kinézésű bogarakkal s hős csatákat vívtak velök, megnyergelték a nagy pávaszemes pillangót, s ingerkedtek a csúf, fekete pókkal, izmos kézzel szaggatva szét szivárványt játszó hálóit, mikkel ő ártatlan legyecskéket fojtogat s azokból szőttek-fontak vékony, hosszú selyemfátyolokat, úgy illett a termetükre.
A vén vízkirály azalatt behúzta magát vén faodvába s ott elüldögélt, nem bántott senkit, szakállát belepte a penész, haját a moha, képén ezer ránc volt, s kezei, mint a reves fa, olyan sárgák voltak.
De leányai, a szép tündérleányok egészen másformák voltak. Fehér testüknél nem volt fehérebb a hó, kék szemeiknél nem volt kékebb az ég, s sárga hajuk mintha csupa aranyfonál lett volna.
Ott fésülték fényes aranyfürteiket fényes csigahéj-fésűkkel, fontak koszorút fejükre nefelejtsből, liliomból s oly bűbájosan daloltak, hogy fű, fa megállt hallására s a zengő madarak elhallgattak, hogy tanuljanak tőlök.
Egyszer azonban emberek látogatták meg a tájat s megtetszett nekik a szép, csendes, magányos hely; „jó lesz ez Isten tiszteletére”, mondának s oda a tengerszem partjára, a mély völgybe építettek egy kápolnát Szent Anna tiszteletére, azt nagy ünnepéllyel felszentelték, tornyába csengő harangocskát szereztek, s attól fogva évről-évre nagy búcsújárások történtek a székely földről a bájos Szent Anna-tóhoz. A bűnösök, a szenvedők hetekig elimádkoztak ott a magányos kápolna küszöbén, a minden emberi laktól távol eső helyen, s megenyhülve, megvigasztalva hagyták el a szentelt helyet.
Egy vén remete volt a kápolna állandó őre, az mindennap háromszor megcsendíté a harangot, s az ősrengetegben szerteszálló hangok hullámos ringása mennyei zengzet volt az eltévedt utasnak, az epedő búcsújárónak.
De nem szerette e hangokat a zöld vízikirály, a tündérek nem állhatják a harangszót; elbújnak, elrepülnek előle; a vízitündérek sohasem mertek már kiszállni a Szent Anna-tó partján, fehér testüket melegítni, aranyhajukat fésülni a napfényben; zsoltárének, harangcsengés elkergette őket onnan. Mind felhúzódtak a felső tengerszembe, mely a hegy alatt össze van kötve az alsóval.
Hogy még oda se hallhassák a kínzó harangcsengést, elkezdtek a kis lidérkék apró vízigyökerekből, hínárrojtokból, vízifolyondárból ingó bürüt fonni a víz színére. Mindig fonták, egyre fonták: évről évre vastagabb lett a szövedék; moh benőtte, fű felverte, egészen hasonlított a mezőhöz, csakhogy a fű gyökerei a mély vízbe ágaztak le.
Csak itt-ott hagytak a dolgos lidérkék nagy, gömbölyű ablakokat a csodálatos szövevényen, hol a nap lesüthessen a víz alá, s a tündérek feljöhessenek széttekinteni a világon. Ezek a tengerszemecskék sohasem nőttek be fűvel.
A harangszó azonban idáig is elhallatszott s a vízikirály mérgében tépte szakállát s a bűbájos vízitündérkék kínjokban sírtak éjszaka, hogy a pásztorlegények nem merték ott legeltetni marháikat, félve a csodás hangoktól.
Egyszer oláh gulyáslegényt fogadott egy székely gazda s bár előre jól megmondta neki, hogy a kokojszás felé ne hajtsa a tulkokat, az agyafúrt csak azért is odaterelte azokat, s amint ráesteledett az idő, tüzet gyújtott s mellé hasalt.
Alighogy elszunnyadt, arra ébredt fel, hogy a kokojsza felől nagy bikabömbölést hallott; azt gondolta: tán idegen, kivert bika akar csordájára törni s kapva furkósbotját, arra szaladt, ahonnan a bömbölés jött.
Nem látott azonban bikát sehol, hanem térdig süllyedt valamibe, s csak alig tudott kivergődni újra a szárazra, egészen átázva.
A bika hangja egy vízimadártól jött, mely most megint távolabb zúgott, hogy maga után csalja a legényt.
Ez azonban nem követte őt; hanem visszavánszorgott elhagyott tüzéhez, s minthogy meg volt ijedve nagyon, csúnyául káromkodott odáig.
Amint azonban a tűz mellé tett subáját keresi, akkor látja, hogy abba egy csodálatos alak burkolódzott; egy törpe vén ember, földig erő penészes szakállal, zöld ruhában, mohos fejel, reves, halavány kezeit ott melengetve a tűznél.
Az oláh legény sokat tanult odahaza a lidércekről s nagyon megörült, hogy most eggyel találkozott; kérdezé tőle, hogy mit hozott neki?
– Véka aranyat, zsák ezüstöt – mondá neki a vízikirály, szakállából a vizet csavarva.
– Mit adjak érte? – kérdé a pásztor.
– Hozd el nekem a Szent Anna-kápolnából a harangot, s vesd bele a tengerszembe, ott, ahol a nagy veres fenyő kilátszik a kokojszábol. Arra van felakasztva bőr tarisznyákban arany, ezüst. Más nem viheti el azt onnan, csak akit én vezetek oda.
A legény megörült a szónak; kezet adott a tündérnek; csupa víz lett a marka attól, mintha reves gilvát szorított volna bele, s megígérte, hogy elhozza neki a harangot.
A vízikirály ismét visszaballagott. Minden lépten csak úgy tocsogott a lába, mintha vízben, sárban járna, s reggel meglátszott a nyoma, hogy ott a fű mind kisárgult.
Másnap este nagy, mennyköves zivatar volt; a pásztorlegény elindult a harangot elorozni. A villám hullott előtte, utána, belecsapott a tóba is sistergő istennyilával: a szentségtörő nem tért vissza. A jámbor remete aludt az Úr oltalmában, nem vette észre a rablást. A harang háromszor megkondult, míg a tolvaj levette állványáról s olyan nehéz volt ez neki, hogy szinte megszakadt bele, amíg a kokojszáig emelte, pedig egy gyermek is elvihette volna máskor.
A vén tündér már várt reá a parton. Amint meglátta a harangot, gyilkos örömmel futott oda, s legelső dolga az volt, hogy kitépte a harang nyelvét s mint hatalmas királyi pálcát, vitte azt magával előre. Utána lépkedett a juhász, be a kokojsza közepéig. A hajló bürü süllyedt, ingott lába alatt. „Ne félj semmit – szólt a tündér – mindjárt a fenyőnél leszünk.”
A zivatar is elmúlt addig, a hold is kisütött szépen, mire a fenyőhöz értek, melynek töve mélyen a víz fenekén volt.
A juhász itt belehajítá a vízbe a harangot; nagyot szólt az a vízbe esve, s még a víz alatt is zúgott. A tündér pedig leemelé ágairól a két tarisznyát, egyben arany volt, másikban ezüst színültig; a juhászlegény kétfelől nyakába akasztá azokat s kérdezé, hogy merre menjen már most vissza.
A tündér megmagyarázta neki:
„Ahol eme sárga virágokat látod a fű között, oda bátran léphetsz mindig, mert annak erős gyökere van, mint a kötél, összefogja jól a bürüt, s nem szakad le az ember alatt.”
A juhász jól vigyázott rá s szép óvatosan lépkedve, kijutott a száraz partra, de az a két tarisznya olyan nehéz volt a vállán; úgy húzták lefelé a földre, végre lerogyott alattuk, s azután nem bírt fölkelni többet, mert ott rögtön bikává változott.
A székely gazda másnap este nagy csodálkozva látta, hogy hazatérő csordája egy nagy fekete bikával megszaporodott, s csak arról lehete megtudni, honnan támadt e csodaállat, hogy a juhászlegény tüszője azon módon ott maradt a derekán által fűzve s két szarván két felől ott csüggöttek a pénzes tarisznyák. A vad állat úgy sóhajtott, úgy könnyezett, mint egy ember.
A jámbor székely nem tudta mire vélni a csodát, de nemsokára meghallá, hogy éjszaka ellopták a kápolna csengettyűjét s azonnal sietett ama pénzen, mit rejtelmes bikája hazahozott, új harangot vásárolni, szebbet, nagyobbat, mint az előbbi, ennek a fele is ezüstből volt öntve.
Fel is tették az új csengettyűt, beszentelték, de amint meg akarták húzni, nem hallatszott annak semmi hangja, tompán ütődött hozzá a nyelv, nemkülönben, mintha bőrből lett volna varrva a harang.
Éjszaka pedig odajártak a vérszemet vett tündérek a kápolna elé s csufondárosan kötekedtek a jó öreg remetével, úgy énekeltek a víz színén, gúnyosan utánozva a harang hangját:
Gingalló!
Szent ajtó,
Főzz kását:
Nincsen só.
Ha nincs só,
Kérj mástó’
De nem ád.
Ha nem ád,
Vágd pofó!
Gingalló!…
Maig is ismerős az a harangszó hangja azon a vidéken, a dajkák mulattatják vele a gyermekeket.
A remete és az egész népség sokat jártak a szent kápolnához, énekelve, imádkozva, hogy a boldog Istenanya adja vissza harangjaik szavát, mind hiába, még az énekszó sem hangzott többé az égig.
Egy éjszaka azonban, éppen Boldogasszony havában, álmot látott az ősz remete: mintha a Szent Szűzanya leszállt volna hozzá a megnyílt égből s kézenfogva elvezette volna őt a felső kokojszás tóig, ott egy kerek tengerablakon leszállt vele együtt a vizek alá. A remete reszketett magában, de az égi nő biztatta őt, hogy ne féljen, s szállt vele a nagy mélységbe alá. Amint a megdicsőült szent homlokáról szétsugárzott a mennyei világosság, a vízalatti szörnyalakok ezernyi csoportozatokban futottak széjjel előlük, lenn a víz fenekén megpillantá a remete az elveszett harangot, vízifolyondárnövények körülfolyták azt egészen, a százkarú szövedék megkötözte, s rajta ült a zöld tündérkirály, aludt összegubbadva, mint egy nagy vízi ung, a harang mellett feküdtek aranyhajú leányai, azok is aludtak mélyen.
Az égi szent ekkor azt mondá a remetének:
– Amíg e harang a víz alól vissza nem kerül, harangszó nem fog hallatszani e vidéken.
Azzal elbocsátá a remete kezét, ki megijedt, hogy a vízben marad, s amint a szent nő keze után kapott, arra fölébredt és nagyon elcsodálkozott, hogy ruhájáról nem csorgott a víz.
Másnap elmondá e látást a vidék lakosainak, rögtön vállalkozának jó bátor legények, akik bizakodva magukban, megkísérték a veszélyes utat, leszállni a vizek alá, s felkeresni a víz fenekén a harangot. Egy sem jött vissza közülük. A gonosz tündérek ott alant saját elemeikben megfogták őket, kiszívták lelkeiket s hulláikat sem bocsátották vissza többé.
Sok jó legényt megsirattak már odahaza s aggodalmas apák, anyák kérve kérték fiaikat, hogy ne menjenek a kokojszáshoz. És azok mégis elmentek.
Azok a kék tengerszemek úgy csalogatták messziről, azok a bájos énekhangok úgy hívogatták éjente; aki egyszer meghallotta azokat, nem volt maradása tőlük, utánuk kellett mennie, meg kellett látni a hableányt, mint fürdik az ezüsttel csillogó tóban, mint takargatja arany hajával habtermetét, rózsás keblét. Soha sem tért az társaihoz vissza.
Három fia volt a székely gulyásnak, kinek bojtárja a harangot elsüllyeszté, mind a hármat szívből kérte otthon maradt édesanyja, hogy ne közelítsenek a tündérek tanyájához. Bár ne kérte volna olyan nagyon. Mert az ember olyan, hogy ahol veszedelmét tudja, csak azért is oda megyen.
Mindennap másik fiú őrizte a legelő gulyát, melynek az átváltozott bojtár volt a vezető kolomposa. Ez amint esteledni kezdett, magától megindult a tó partjáról s tova terelte a csordát, hogy ott ne lepje az éjszaka. Egy este, midőn a legnagyobbik testvéren volt a sor, ez megköté a vezértulkot egy fa derekához, hogy el ne mehessen onnan, s maga leült a vízpartra.
A vezértulok olyan keservesen bőgött utána, de az ifjú nem hajtott rá, hanem várt a tündérekre.
Amint feljött a hold a föld fölé, a hableány is megjelent a víz fölött: a legidősebb tündérleány volt, bájos arcú, korallajkú; feje kék liliommal koszorúzva, termetén vékony öltöny folyt alá, mintha átlátszó ezüstből volna lengeteg ing szőve, olyan könnyű, olyan gyöngéd, hogyha foszlánnyá tépnék, elrepülne a légben, mint az őszi ökörnyál.
A pásztor ifjú el volt bűvölve a tüneménytől, szemét majd kinézte rajta, lelkét majd kisóhajtá utána, szíve dobogását meghallotta a tündérleány.
– Pásztor ifjú, barna ifjú, – szólt hozzája édes hangon, mely olyan volt mint az ének, de még az éneknél is szebb; – jöjj le hozzám, jöjj el velem. Lakásom kristálypalota, csigahéjakkal zsindelyezve, klárisokkal körülszegve; kertem korallvirág, s eleven növevény, pók szövi, pók fonja, gyöngycsigaház termi köntösöm, ékszerem, ajkam édes, keblem forró, ölelésem boldogító; végy el engem feleségül.
A pásztorlegény felelt neki:
– Hogy mehessek én te hozzád tündérleány; víz nem áll meg lábam alatt, nincsen annak gerendája, jöjj te el inkább én hozzám, nekem is van kertem, házam, szép napfényes domboldalon lakom, a hajnal midőn hasad, különb az minden klárisnál és gyöngynél. Jöjj te hozzám feleségül.
A tündérleány szót fogadott, odaúszott az ifjúhoz, odanyújtá felé kezét, a pásztor ifjú azt gondolta, hogyha egyszer megfoghatta a tündér kezét, majd kirántja őt a vízből, odaszorítja keblére, két ölelő karja közé, ha akarna sem mehetne többet vissza a vizekbe.
Ámde amint odaadta kezét a tündérnek, egyszerre megragadta ez őt erősen, a tündérek erősebbek az embereknél, egy pillantás alatt berántotta őt a vízbe, csak a visszhang kiáltá utána halálsikoltását az ifjúnak.
Másnap a középső testvér ment el a tópartra bátyja helyett a gulyát őrizni, éjszaka ő is kiült a tópartra, neki a második tündér jelent meg; ő is elbódult, ő is elveszett siralmasan.
Harmadik éjjel a legkisebb testvéren volt a sor.
Anyja, apja hasztalan rimánkodott előtte, hogy ne juttassa magát két testvére gyász sorsára, nem félté magát az ifjú.
– Ne búsúljatok énrajtam, ha minden tündér ellenem jön is, nem visznek azok engem a víz alá.
Kimenvén a gulyához, vitt magával egy hosszú kötelet, azzal összekötözé a tulkokat szarvaiknál fogva, a legutolsó volt a vezértulok. Azzal saját derekára hurkolá a kötél másik végét s megveregetve a vezértulok nyakát, ezt bízta rá:
– Kedves szolgám, négylábú szolgám. Én is elmegyek tündért fogni, tündért vadászni. Kicsalom a partra, megfogom a kezét, s ha akkor azt mondom: „hopp a Jézus nevével, Szűz Mária hírével!” akkor te egyszerre az egész gulyával rugtass neki, kapaszkodjatok, ahogy tudtok, majd meglássuk: nem húzzuk-e ki a tündért onnan a vízből?
A hold ismét feljött szépen, a pásztor ifjú gyönyörűen fútta a tilinkóját egy jávorfa alatt, midőn a tengerszem kék tükréből csak kibukik a legkisebb tündérleány.
Valamennyi közt legszebb volt, fején nefelejtskoszorú, szeme is csupa nefelejts, olyan szelíd, oly mosolygó, ajkain fejlő rózsabimbók, termete hajlékony, virág-ruhája mintha üvegből volna szőve; az egész olyan ölelnivaló.
Amint meglátta őt a pásztorifjú, elhagyta a fuvolaszót s megszólítá bátor hangon:
– Vízi leány, szép tündérleány, jöjj én hozzám feleségül.
A szelíd, szép tündérgyermek megszánta a gyönge ifjút, s szelíd csengő hangon mondá neki:
– Menj innen szép földi ifjú, nem valók vagyunk mi egymásnak, nem jó te neked engemet látnod.
– Nem megyek el nálad nélkül, – felelte rá a pásztorifjú.
– Mit kívánsz olyan nagyon rajtam? Ha kell gyöngyfüzérem fehér nyakamról, ime neked adom, ha kell aranyövem karcsú derekamról, íme átengedem.
S azzal kihajítá övét s gyöngyfüzérét a partra. De az ifjú csak nem ment el.
– Nem kell nekem sem gyöngyöd, sem aranyod, kellesz énnekem te magad. Kell énnekem te ajkad, ragyogó két szemed, galamb szép termeted. Hazaviszlek jó anyámhoz, úgy tartunk, mint a madarat az égben.
A tündérleány szomorúan lebegett a víz színén a part füvéig, alant a vízivirágok olyan közelnek látszottak, mintha kézzel le lehetne szakítani őket.
A tündérleány odaérve az ifjúhoz, odanyújtá neki kezét; hirtelen bal kézzel kapta azt meg az ifjú s elkiáltá nagy hangosan:
– Hopp a Jézus nevével, szűz Mária hírével, hajhó, hajsz!
De kaphatta volna a tündért jobb kézzel is, bal kézzel is, húzhatta volna is, nem tizenkét tulok, hanem tizenkétszer tizenkettő, mind lehúzta volna őt azokkal együtt a tündérleány mély vízfenekére, ha az ifjú szemeibe nem tekintett volna, s szebb tengermélységet, szebb egész világot nem látott volna meg annak két csillagában, s hogyha az a bűbájos tűz, mely férfi és nő szeméből egymásba foly, erősebb nem volna minden tündérhatalomnál.
A szép vízilányka csak azon vette észre, hogy az ifjú karjai közé zárva van habtermete, s viruló ajkait forró ajk égeti, melynek tüze, heve elrabolja bűbájos erejét, más vért, más meleget olt dobogó szívébe, hogy az öleléstől lassankint megszűnik tündér lenni, s lesz szeretett, lesz szerető földi asszony.
A zöld vízikirály s a hableány testvérek, amidőn meglátták, hogy a küldött tündér nem bír az ifjúval, odarohantak mind, belefogóztak a tündérleány öltönyébe, a lidérkék, hínárkák átölelték lábait, úgy húzták visszafelé. Mind hasztalan volt már: a tündérnek nem volt ereje a földi ifjú felett, mert földi szerelmet érezett iránta s ez az érzés sok tündért lefegyverze már.
A tulkok megfeszített erővel kapaszkodtak mindjobban előre, a hableányka már egész térdig kiemelkedett a vízből, látható volt a szegletes fejű szörnyek egész egyeteme, mely belé kapaszkodott, s húzta volna vissza. Még egy erőfeszítés, még egy csók s a tündér a szárazon volt, a szörnyek visszaomlottak a vízbe, úgy szétcsapva a hullámot, hogy az kétfelől valamennyi fát besodort a partról s egész éjjel zajgott, zúgott a tengerszem, mintha nagy üstben forralnák alulról, vagy a zivatar forgatná fel fenekestül.
Az ifjú pedig ölébe vette a rablott hableánykát, felültette vezértulokja hátára, alája tevé puha gúnyáját, s haza ment vele apja házához.
A fiú szülői hogy megörültek, midőn meglátták őt épen visszatérni, s még jobban elcsodálkoztak, midőn a szép tündérleányt megpillantották, kit fiok magával hozott. Ha valahol, a székelyföldön csak van szép hajadon elég, de ilyen szép még ott sem volt, aki vetekedhetett volna vele.
– Ne kérdezzék kegyelmetek, honnan hoztam, hol találtam? – szólt az ifjú – elég az, hogy Isten adta s enyim lesz, míg el nem veszi.
Nem is kérdezték a jó öregek egy cseppet sem, csak siettek neki más öltözetet szerezni, minőt a székelyföldön viselnek, s mikor bekötötték a fejét, senki sem mondta volna, hogy nem éppenúgy székely anya szülte, mint a többit.
Az ifjú nagy boldog volt sokáig, mindenki irigyelte állapotját, úgy éltek, mint két páros galamb az erdőben, soha sem lehetett őket külön látni, mindig egymás mellett voltak.
Senki sem gyanította, hogy a szép menyecske nem földi anyától született lény, csak az öreg anyós vette észre néha, hogy mikor menye valahova leteszi kezeit, az ujjai helyén mindig nedves folt marad, és a kert virágai vették észre, midőn forró nyári napokon ott járt közöttük a víztündér, hogy éledtek fel hervadt leveleik, s hogy hullott enyhe harmat szomjas kelyheikbe; fű és vetés zöldebb volt, vígabban nőtt, ha ő egyszer körüljárta.
Egyszer fiat szült a tündér; amint világra jött a gyermek, megfogta őt lábujja hegyénél fogva s belemártá egészen egy kád vízbe, míg a gyermek elkezdett evickélni, lubickolnia vízben, akkor elereszté egészen s úszott a gyermek magától a víz alatt és víz felett, mint a maszületett ung szokott úszni.
Senki sem látta e tüneményt, mert a tündér egyedül volt, s mire mások jöttek hozzá, a gyermek pólyába volt kötve s ott pihent anyja hókeblén.
De valahányszor egyedül maradt a tündér gyermekével, mindig kibontotta őt a pólyából s beleereszté a kád vízbe, hol az vígan lubickolt, le-lemerült a víz fenekére s hamarább megtanult úszni, mint a földön járni.
Hét esztendős korában már keresztül és visszaúszta a Szent Anna tavát s felhozta a tó fenekéről a beleejtett aranypoharat, s akárhányszor leszállt oda, csodálatos, élő, mozgó virágokat tépni fel az iszapos földből, miket anyjának hordott haza. A környék csodabúvárnak nevezte el a gyermeket.
Azon közben múlt az idő: a fiú embernyi emberré növekedett, aki fiatal volt a környéken, mind öreg emberré lett már; a vén remete is régen megtért a kis kápolnából más fényesebb kápolnába, hol angyalkák ministrálnak, a szeráfok harangoznak; az elveszett harangot régen elfelejté mindenki s fakalapáccsal volt szokás hírül adni az istentisztelet idejét hosszú idők óta.
Csak a tündér arca nem változott: a tündérek nem vénülnek, most is oly gyönge testű alak volt, mint midőn először elhagyta a hullámokat, úgyhogy aki látta, azt hiheté, hogy ő nem anyja, hanem leánya fiának.
Egy esztendőben nagy szárazság uralkodott az egész Székelyföldön, hiába énekeltek, imádkoztak, minden templomban, nem múlt el a csapás rólok. A kokojszás tava pedig megnőtt, hogy szinte elönté a vidéket.
E nagy ínség napján kivezette a tündér gyermekét a tengerszemekhez s megmondá neki a mély vizek titkait.
– Itt e tengerszemben lakik az én atyám, zöld vízkirály, kristályfényes palotában. Mi három testvérek vagyunk, az ő leányai, mindhárom más anyától valók. Egyikünk anyja volt a felhő, másikunké a patak, az enyim volt az égi harmat. Az én atyám zöld vízkirály, kegyetlen, haragos tündér, ki ha megharagszik a földre, börtönbe zárja anyáinkat, felhőt, patakot, harmatot, mind ide húzza magához; nézd, hogy megdagadt tőlük e tó. Azért van szárazság a földön, azért apadt ki minden forrás. Eredj fiam, szállj a víz alá, mess egy jó birsalmabotot tőrül, azzal üsd meg, aki előtted áll; ne félj senkitől, hogy bántson. Apró-cseprő kis lidérkék, lomha szörnyek elvadulnak előled, hogyha bátran közéjük vágsz; ott a sárga liliomokon túl megtalálod a tündérkirály palotáját, kristályból van az építve, minden fala által látszik, ezer meg ezer szobán keresztül, s a szobák gyémánttal s smaragddal vannak kirakva, az oszlopok cifrája rubinkő. Minden ajtónál kétfelől szárnyas tengeri ördögök őrzik a bejárást, három sor fog torkaikban; meg ne rettenj te azoktól, üss rájuk birsfavessződdel s kővé válnak az ütéstől. Száz szobán, száz folyosón átmenve, eljutsz a vízkirály hálótermébe, gyöngyháztól ragyog ennek padozatja, gyöngy a mennyezetje, smaragdcserepekben ágbogas piros klárisok vannak ablakában, miken gyémántvirág, aranygyümölcs terem, kárpitjai pókselyemből, ökörnyálból vannak szőve, miket nagy vizi virágok ágai tartanak, azokon ugrálnak ágról-ágra a kis rózsaszínű békák, amik úgy énekelnek, mint a fülemile, s játszadoznak az égszínkék gyíkokkal. Közepén van a nagy kristálymedence, melybe szökőkút vize ömlik aranyhal torkából, hátul a fülkében álla vízkirály trónja; négy felfordított hal tartja négy láb helyett, azon ül tündérkirály, ezüst a szakálla, zöldbársony ruhája, ezüstkígyó van tekerve a körül öv gyanánt. Mellette két testvérem áll s legyezik őt széles halszárnyakkal. Semmit ne félj tőle, ő fog megrettenni ha meglát, halandó nem járt azon helyen soha; atyám és testvéreim hízelkedni fognak, elvezetnek kincsestáraikba, ahol garmadával fekszik az ezüst, arany, drágakő, igazgyöngy, kínálnak, ne végy belőlök, te semmihez ne nyúlj, hanem majd látsz ottan sorba felfüggesztve üres üvegpalackokat; kérd azokat. Nem üresek azok, mert beléjök a vízbefojtottak lelkei vannak elzárva, közte két bátyádé, kiknek lelkeit testvéreim kiszívták s e palackba rejték. Ha ezeket elvetted, el fognak vezetni ritkaságaikhoz, faragott edények, drága kirakott serlegek, medencék vannak sorba rakva ottan; a szem is káprázik, hogyha reájuk néz. Te ne végy azokból semmit, hanem találni fogsz majd egy szegletben eldugva, elrejtve egy rozsdás, penészes harangot, iszappal elcsúfítva, hínárral benőve, azt kérd el magadnak. Hogyha ellenkeznek, csak azzal fenyegesd, hogy ráütsz e harangra és mindent megadnak; ha ez kezedben lesz, vidd ki a palotából, addig vigyázz, hogy hangot ne adjon s akkor üss reá háromszor, Isten szent nevében. Azzal munkádat bevégezted és jer vissza.
A csodabúvár szót fogadott tündér anyjának s vágva egy jó birssuhogót az erdőről, beveté magát a vízbe a sárga liliomokon túl.
Rögtön körülfogták a vizek szörnyei, négyszegletes fejű tűzszemű alakok, idomtalan állatok, hosszú gémnyakakkal, csúnya tevefőkkel, széles úszó tenyerekkel, emberhez hasonló arcú óriási gyíkok, tarka szalamandrák, hosszú fűrészorrú csúfolódó halak, lófejű viziördögök, kacskaringós kígyók, s azok a hemzsegő, ázaléktestű számlálhatlan apróságok, amik csípnek, csiklandoznak, vért szipolyoznak, s közöttük a hosszú vízalatti állatnövények terjengő karjai, mik ezernyi csápjaikkal keresik az úszó martalékot, hogy azt körülszőnyegezve, megkötözve, meghálózva húzzák alá tengő gyökereik állati torkába.
A csodabúvár nem ijedt meg mindazoktól, hanem ráütött az éhes százkarú érzékeny csápjaira vígan, hogy az esze nélkül húzta vissza magát csigaodujába, s megragadva a legtorkosabb szörnyeteg fülét kezével, végigverte azt birsfa-suhogójával úgy, hogy bőgött bele s elijeszté bömbölésével minden atyafiát, bújt, ki hova tudott. Azzal felült a megjuhászodott szörnyállat nyakára s parancsolá neki, hogy vigye őt egyenesen vízkirály palotájához.
Aludt a zöld tündér éppen mohaágyában, midőn a csodabúvár lépteinek hangja kongott folyosóján. Már erre fölébredt:
– Ki az a vakmerő, ki ide jönni mer? – kiáltá felkapva arany liliomos botját; de az ifjú bátran összecsapott vele, egyet a botjára, mást meg a hátára; a tündérkirály kiejté kezéből pálcáját s ordított oly hangon, hogy odafenn a tengerszem mind buggyot vetett bele.
Szörnyek és tündérek mind esdekelve borultak az ifjú lábaihoz, hogy ne bántsa őket, inkább mindent adnak neki, amit szeme szája kíván: itt arany, ott ezüst, ott meg drágakövek, válasszon belőlök.
– Nem kell én nekem sem arany, sem ezüst, – viszonzá az ifjú – hanem adjátok ki az én bátyáimat s a többi jó ifjakat, kik a vízbe fúltak, s kiknek lelkeit elzártátok ti gonosz tündérek.
Azok előhozták a zárt palackokat, az ifjú kioldá azoknak nyílását, s mindegyik palackból nagy fehér buborék szállt fel a vizeken keresztül a magasba, a szűk palack torkán keresztül törvén, emberhangot adva.
A tündérek nyájasan ölelték meg az ifjút, s kínálták, hogy egyék, igyék és mulasson velök, rakja meg magát kincsekkel, úgy térjen anyjához vissza.
– Nem kell nekem semmi jótok. Amiért én ide jöttem, Istené az. Adjátok vissza a kápolna harangját, mely itt van nálatok elrejtve.
A tündérek mind nagy jajkiáltással sikoltottak fel e szóra, s a vén vízkirály szakálla szemlátomást mégegyszer oly hosszúra nőtt, mint volt azelőtt.
Az ifjú megtalálta a harangot, megtisztítá azt iszaptól és hínártól s kivitte magával a kristálypalotából.
Künn a vizek alatt megüté azt suhogójával. Háromszor nagyot kondult a szent harang.
Első kondulásra minden robaj nélkül összeomlott a kristálypalota, fényes oszlopok, aranyozott falak, gyönggyel rakott boltok mind hitvány fövénnyé, kavicsokká váltak.
Második kongásra összezsugorodtak a vizek szörnyei, úgy elenyésztek a vizek fenekén, mintha nem is lettek volna.
A harmadik kondulásnál két karcsú süllő úszkált a palota romjai fölött, s egy vén zöld varangy gubbaszkodott a kiálló kémény tetején. Ezek voltak a tündérek. Még most is ilyen alakban élnek.
Amint a tenger felszínére ért az ifjú a visszanyert haranggal, ime, tizenkét fehér hattyút látott a víz színén úszni, ahány buborékot kibocsátott a palackból; kettő a hattyúk közül odaúszott hozzá közel, szárnyaikkal körülverdesték, orraikkal megcsókdosták, mintha üdvözölni akarnák, azután felkerekedtek mindannyian, s bűbájosan énekelve a magasból, elrepültek messze messze, talán éppen be az égbe.
Amint hazatérőben volt az ifjú, szemközt találta apja gulyáját s hogy elbámult, midőn egy vén, soha nem látott pásztort pillanta meg a tulkok előtt, a kolomp a pásztor nyakára volt még kötve akkor is. Az vetette a harangot a vízbe, melyet most az ifjú vállán hozott, s ime letérdelt előtte és könnyhullatva csókolá azt meg visszaváltása napján.
Midőn az ifjú apja házához betért, egy vén megaggott asszony jött eléje, atyja karjára támaszkodva, ki őt megölelte, és megcsókolta.
Az ifjú bámulva kérdezé, hogy ki ez az asszony?
– Édesanyád, – felelt apja – amíg te odavoltál, itt szemem láttára egyszerre elkezdé elmaradt esztendeit utólérni s olyan idős lett, mint én vagyok, most ismét egymáshoz illünk, s majd szépen együtt halunk meg.
Ő is megszűnt tündér lenni azon varázs széttörésével, amelyet fia lerontott.
A harangot azután ismét feltették a kápolnába s újra hangzott az imára hívó csengése a vidéken, utasoknak örömére, búcsújárók malasztjára, s sok századig leghírhedtebb búcsújáró helye volt e vidék, ez a tó környéke a székely népnek.
Most, ha vannak még valahol tündérek a víz alatt, ismét elfoglalhatják bátran a tengerszemeket; nincs harang, sem énekszó többé a Szent Anna tava körül, csak a méla, elfogó hallgatás tudatja az andalgóval, hogy e tér szellemeké volt egykor!

2013. május 31., péntek

2012. december 25., kedd

Saját készítésű Betlehem


Bábpedagógia szakon a vizsgaelődásunkhoz készítettem ezt a Betlehemet.  



Vizsga után

Gáspár

Boldizsár, aki szerecsenkirály

Gáspár

Menyhért

A pásztorok hódolnak az újszülött Jézus előtt.

A Szent család

A pásztorok hódolata.

A pásztorok átadják a báránykát Jézusnak.

Süteményeim az ünnepi asztalra.

Mézik :)

Fonott bejgli

Püspökkenyér ünnepi díszben

Az otthonom karácsonyi díszben. :)


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...