2014. május 8., csütörtök
2013. június 9., vasárnap
Vaníliakrémes torta
Lilla Borókám 7. születésnapjára sütöttem ezt a buorbon - vaníliakréme tortát.
Recept:
Hozzávalók:
- 6 tojás
- 6 evőkanál cukor
- 1 csomag vaníliás cukor
- 6 púpozott evőkanál liszt
- 1 csomag sütőpor
- 1 csipet só
Így lesz szép a piskóta:
- a tojások sárgáját és a vaníliás cukrot egészen addig keverd habverővel, amíg habos és szinte fehér nem lesz,
- a tojások fehérjét addig verd fel habverővel, amíg teljesen kemény nem lesz - tehetsz bele egy kis kávéskanál citromlét, ha magas és omlós piskótát szeretnél sütni,
- óvatosan keverd a kemény fehérjéhez a többi hozzávalót, hogy ne törjön össze a hab,
- mindig előmelegített sütőbe süsd a piskótát,
- soha ne nyisd ki a sütő ajtaját sütés közben, ettől esik össze legtöbbször a tészta,
- ha elvált a tészta a sütő oldalától, akkor elkészült a piskóta.
- 2 cs. bourbon vaníliás puding
- 2 cs. bourbon vaníliáscukor
- 5 evókanál kristálycukor
- 5 dl tej
- 25 dkg vaj
- 30 dkg porcukor
2013. június 1., szombat
Jókai Mór
A tengerszem tündére
Van a Székelyföldnek egy csendes, emberlakatlan völgye,
hol semmi hang a vad madár kiáltásán s az örökké élő zuhatagon kívül nem
zavarja a napvilágos éjfélt.
Fejsze sohasem irtotta ezeket a roppant fákat, vadász
sohasem hajszolta az otthonos vadakat itt. A messze-messze sejthető, nem
is látható múltig szent volt e völgynek járása minden ivadék előtt.
Az időtlen idők óta egymásra dűltek a vén fák, ott
korhadtak, földdé váltak s a rohából új fa nőtt ki, az is száz meg száz
évig nőtt a szép csillagocskák felé törve, azután azt is megrázta az idő
és a féreg, az is ledűlt és senki sem vette azt számba. A rothadt fák
egészen tele temették a mély vízmosási árkot, melyben a bérci patak
zuhog oly vígan, s most, midőn a porlott fákat benőtte a fű, moha és
erdei virág, úgy tetszik, mintha a patak itt-amott a föld alá bújna s
másutt ismét előjönne.
Fenn egy kerek hegy tetején van valami csodálatos hely,
egy nagy, téres rónaság az, benőve valami nagy veres, barna bozontú
fűvel, mely mély sötétzöld moha közül sarjadozott fel, rátekergőznek
apró fehér indájú halvány virágok, aminők másutt nem nőnek.
Aki e zöld fű közé lép, tán egyet e különös virágok közül
leszakítani, érzi, mint süllyed meg alatta a föld, mintha nem is föld
volna az, hanem csak egy vastag szövevény, mely a víz színén ingadoz. Ha
tovább merészkedik valaki a csalfa látszatos mezőn, egyszerre megnyílik
alatta a fű, egyet sikolt, Jézus nevét kiáltja, annál rosszabb
reánézve, mentől jobban sikoltoz; mentől jobban imádkozik, annál jobban
lehúzzák lefelé; a csalóka mezőrongy moha- és gyökérszövedékké válik
menekvés után kapkodó kezeiben, lábait átfogják hálós erek, zöld
szakállú hínárrojtok és lehúzzák oda az ismeretlen mélységbe a
feneketlen vizek alá, még csak egy buborék sem jő vissza utána.
E nagy, veszélyes mező színén apróbb, nagyobb tavacskák
láthatók, némelyik alig szélesebb, mint egy közönséges kád, s ha valaki a
túlsó hegy ormáról letekint e barna-zöld mezőre, úgy tetszik neki,
mintha száz meg száz ragyogó, kék szem nézne fel onnan, csalfán
integetve felé.
Jobb azt csak messziről nézni.
Túl az erdőn, túl a hegyen, egy mélyebb völgy teknőjében
fekszik, óriás hegyektől körülvéve a Szent Anna-tó: csendes, mély
tengerszem, körülszegve sötétzöld fenyőkkel.
Olyan csendes, olyan hangtalan minden körül, mintha most
merült volna fel a tenger alól az egész tájék. Pedig mennyi történt
itten!
Úgy tetszik az elandalgónak, mintha mindaz tegnap, tegnapelőtt lett volna!
Pedig messze-messze múlt már és csak emléke is alig van
többé. Mikor ez a tó is, meg az a másik is odafenn, mely most fűvel van
benőve, a kis vízitündérek országa volt s a zöld vízikirály térdig érő
zöld szakállal, gyékény tutajon kievezett a zöld patakra aranyhajú
leányaival, apró-cseprő tündérkéivel, s egész hosszú délutánokon át
eljátszadoztak a meleg napfényben, a kis hüvelyknyi tündérkék hintáztak a
falevélen, elbújtak a nagy harangvirágok üregeibe s onnan kukucskáltak
elő, pohárnak vették a gyöngyvirág kelyhecskéit s mézharmatot ittak
belőle, szembeszálltak a tücskökkel s más harcias kinézésű bogarakkal s
hős csatákat vívtak velök, megnyergelték a nagy pávaszemes pillangót, s
ingerkedtek a csúf, fekete pókkal, izmos kézzel szaggatva szét
szivárványt játszó hálóit, mikkel ő ártatlan legyecskéket fojtogat s
azokból szőttek-fontak vékony, hosszú selyemfátyolokat, úgy illett a
termetükre.
A vén vízkirály azalatt behúzta magát vén faodvába s ott
elüldögélt, nem bántott senkit, szakállát belepte a penész, haját a
moha, képén ezer ránc volt, s kezei, mint a reves fa, olyan sárgák
voltak.
De leányai, a szép tündérleányok egészen másformák voltak.
Fehér testüknél nem volt fehérebb a hó, kék szemeiknél nem volt kékebb
az ég, s sárga hajuk mintha csupa aranyfonál lett volna.
Ott fésülték fényes aranyfürteiket fényes
csigahéj-fésűkkel, fontak koszorút fejükre nefelejtsből, liliomból s oly
bűbájosan daloltak, hogy fű, fa megállt hallására s a zengő madarak
elhallgattak, hogy tanuljanak tőlök.
Egyszer azonban emberek látogatták meg a tájat s
megtetszett nekik a szép, csendes, magányos hely; „jó lesz ez Isten
tiszteletére”, mondának s oda a tengerszem partjára, a mély völgybe
építettek egy kápolnát Szent Anna tiszteletére, azt nagy ünnepéllyel
felszentelték, tornyába csengő harangocskát szereztek, s attól fogva
évről-évre nagy búcsújárások történtek a székely földről a bájos Szent
Anna-tóhoz. A bűnösök, a szenvedők hetekig elimádkoztak ott a magányos
kápolna küszöbén, a minden emberi laktól távol eső helyen, s
megenyhülve, megvigasztalva hagyták el a szentelt helyet.
Egy vén remete volt a kápolna állandó őre, az mindennap
háromszor megcsendíté a harangot, s az ősrengetegben szerteszálló hangok
hullámos ringása mennyei zengzet volt az eltévedt utasnak, az epedő
búcsújárónak.
De nem szerette e hangokat a zöld vízikirály, a tündérek
nem állhatják a harangszót; elbújnak, elrepülnek előle; a vízitündérek
sohasem mertek már kiszállni a Szent Anna-tó partján, fehér testüket
melegítni, aranyhajukat fésülni a napfényben; zsoltárének, harangcsengés
elkergette őket onnan. Mind felhúzódtak a felső tengerszembe, mely a
hegy alatt össze van kötve az alsóval.
Hogy még oda se hallhassák a kínzó harangcsengést,
elkezdtek a kis lidérkék apró vízigyökerekből, hínárrojtokból,
vízifolyondárból ingó bürüt fonni a víz színére. Mindig fonták, egyre
fonták: évről évre vastagabb lett a szövedék; moh benőtte, fű felverte,
egészen hasonlított a mezőhöz, csakhogy a fű gyökerei a mély vízbe
ágaztak le.
Csak itt-ott hagytak a dolgos lidérkék nagy, gömbölyű
ablakokat a csodálatos szövevényen, hol a nap lesüthessen a víz alá, s a
tündérek feljöhessenek széttekinteni a világon. Ezek a tengerszemecskék
sohasem nőttek be fűvel.
A harangszó azonban idáig is elhallatszott s a vízikirály
mérgében tépte szakállát s a bűbájos vízitündérkék kínjokban sírtak
éjszaka, hogy a pásztorlegények nem merték ott legeltetni marháikat,
félve a csodás hangoktól.
Egyszer oláh gulyáslegényt fogadott egy székely gazda s
bár előre jól megmondta neki, hogy a kokojszás felé ne hajtsa a
tulkokat, az agyafúrt csak azért is odaterelte azokat, s amint
ráesteledett az idő, tüzet gyújtott s mellé hasalt.
Alighogy elszunnyadt, arra ébredt fel, hogy a kokojsza
felől nagy bikabömbölést hallott; azt gondolta: tán idegen, kivert bika
akar csordájára törni s kapva furkósbotját, arra szaladt, ahonnan a
bömbölés jött.
Nem látott azonban bikát sehol, hanem térdig süllyedt valamibe, s csak alig tudott kivergődni újra a szárazra, egészen átázva.
A bika hangja egy vízimadártól jött, mely most megint távolabb zúgott, hogy maga után csalja a legényt.
Ez azonban nem követte őt; hanem visszavánszorgott
elhagyott tüzéhez, s minthogy meg volt ijedve nagyon, csúnyául
káromkodott odáig.
Amint azonban a tűz mellé tett subáját keresi, akkor
látja, hogy abba egy csodálatos alak burkolódzott; egy törpe vén ember,
földig erő penészes szakállal, zöld ruhában, mohos fejel, reves,
halavány kezeit ott melengetve a tűznél.
Az oláh legény sokat tanult odahaza a lidércekről s nagyon
megörült, hogy most eggyel találkozott; kérdezé tőle, hogy mit hozott
neki?
– Véka aranyat, zsák ezüstöt – mondá neki a vízikirály, szakállából a vizet csavarva.
– Mit adjak érte? – kérdé a pásztor.
– Hozd el nekem a Szent Anna-kápolnából a harangot, s vesd
bele a tengerszembe, ott, ahol a nagy veres fenyő kilátszik a
kokojszábol. Arra van felakasztva bőr tarisznyákban arany, ezüst. Más
nem viheti el azt onnan, csak akit én vezetek oda.
A legény megörült a szónak; kezet adott a tündérnek; csupa
víz lett a marka attól, mintha reves gilvát szorított volna bele, s
megígérte, hogy elhozza neki a harangot.
A vízikirály ismét visszaballagott. Minden lépten csak úgy
tocsogott a lába, mintha vízben, sárban járna, s reggel meglátszott a
nyoma, hogy ott a fű mind kisárgult.
Másnap este nagy, mennyköves zivatar volt; a pásztorlegény
elindult a harangot elorozni. A villám hullott előtte, utána,
belecsapott a tóba is sistergő istennyilával: a szentségtörő nem tért
vissza. A jámbor remete aludt az Úr oltalmában, nem vette észre a
rablást. A harang háromszor megkondult, míg a tolvaj levette állványáról
s olyan nehéz volt ez neki, hogy szinte megszakadt bele, amíg a
kokojszáig emelte, pedig egy gyermek is elvihette volna máskor.
A vén tündér már várt reá a parton. Amint meglátta a
harangot, gyilkos örömmel futott oda, s legelső dolga az volt, hogy
kitépte a harang nyelvét s mint hatalmas királyi pálcát, vitte azt
magával előre. Utána lépkedett a juhász, be a kokojsza közepéig. A hajló
bürü süllyedt, ingott lába alatt. „Ne félj semmit – szólt a tündér –
mindjárt a fenyőnél leszünk.”
A zivatar is elmúlt addig, a hold is kisütött szépen, mire a fenyőhöz értek, melynek töve mélyen a víz fenekén volt.
A juhász itt belehajítá a vízbe a harangot; nagyot szólt
az a vízbe esve, s még a víz alatt is zúgott. A tündér pedig leemelé
ágairól a két tarisznyát, egyben arany volt, másikban ezüst színültig; a
juhászlegény kétfelől nyakába akasztá azokat s kérdezé, hogy merre
menjen már most vissza.
A tündér megmagyarázta neki:
„Ahol eme sárga virágokat látod a fű között, oda bátran
léphetsz mindig, mert annak erős gyökere van, mint a kötél, összefogja
jól a bürüt, s nem szakad le az ember alatt.”
A juhász jól vigyázott rá s szép óvatosan lépkedve,
kijutott a száraz partra, de az a két tarisznya olyan nehéz volt a
vállán; úgy húzták lefelé a földre, végre lerogyott alattuk, s azután
nem bírt fölkelni többet, mert ott rögtön bikává változott.
A székely gazda másnap este nagy csodálkozva látta, hogy
hazatérő csordája egy nagy fekete bikával megszaporodott, s csak arról
lehete megtudni, honnan támadt e csodaállat, hogy a juhászlegény tüszője
azon módon ott maradt a derekán által fűzve s két szarván két felől ott
csüggöttek a pénzes tarisznyák. A vad állat úgy sóhajtott, úgy
könnyezett, mint egy ember.
A jámbor székely nem tudta mire vélni a csodát, de
nemsokára meghallá, hogy éjszaka ellopták a kápolna csengettyűjét s
azonnal sietett ama pénzen, mit rejtelmes bikája hazahozott, új harangot
vásárolni, szebbet, nagyobbat, mint az előbbi, ennek a fele is ezüstből
volt öntve.
Fel is tették az új csengettyűt, beszentelték, de amint
meg akarták húzni, nem hallatszott annak semmi hangja, tompán ütődött
hozzá a nyelv, nemkülönben, mintha bőrből lett volna varrva a harang.
Éjszaka pedig odajártak a vérszemet vett tündérek a
kápolna elé s csufondárosan kötekedtek a jó öreg remetével, úgy
énekeltek a víz színén, gúnyosan utánozva a harang hangját:
Gingalló!
Szent ajtó,
Főzz kását:
Nincsen só.
Ha nincs só,
Kérj mástó’
De nem ád.
Ha nem ád,
Vágd pofó!
Gingalló!…
Szent ajtó,
Főzz kását:
Nincsen só.
Ha nincs só,
Kérj mástó’
De nem ád.
Ha nem ád,
Vágd pofó!
Gingalló!…
Maig is ismerős az a harangszó hangja azon a vidéken, a dajkák mulattatják vele a gyermekeket.
A remete és az egész népség sokat jártak a szent
kápolnához, énekelve, imádkozva, hogy a boldog Istenanya adja vissza
harangjaik szavát, mind hiába, még az énekszó sem hangzott többé az
égig.
Egy éjszaka azonban, éppen Boldogasszony havában, álmot
látott az ősz remete: mintha a Szent Szűzanya leszállt volna hozzá a
megnyílt égből s kézenfogva elvezette volna őt a felső kokojszás tóig,
ott egy kerek tengerablakon leszállt vele együtt a vizek alá. A remete
reszketett magában, de az égi nő biztatta őt, hogy ne féljen, s szállt
vele a nagy mélységbe alá. Amint a megdicsőült szent homlokáról
szétsugárzott a mennyei világosság, a vízalatti szörnyalakok ezernyi
csoportozatokban futottak széjjel előlük, lenn a víz fenekén megpillantá
a remete az elveszett harangot, vízifolyondárnövények körülfolyták azt
egészen, a százkarú szövedék megkötözte, s rajta ült a zöld
tündérkirály, aludt összegubbadva, mint egy nagy vízi ung, a harang
mellett feküdtek aranyhajú leányai, azok is aludtak mélyen.
Az égi szent ekkor azt mondá a remetének:
– Amíg e harang a víz alól vissza nem kerül, harangszó nem fog hallatszani e vidéken.
Azzal elbocsátá a remete kezét, ki megijedt, hogy a vízben
marad, s amint a szent nő keze után kapott, arra fölébredt és nagyon
elcsodálkozott, hogy ruhájáról nem csorgott a víz.
Másnap elmondá e látást a vidék lakosainak, rögtön
vállalkozának jó bátor legények, akik bizakodva magukban, megkísérték a
veszélyes utat, leszállni a vizek alá, s felkeresni a víz fenekén a
harangot. Egy sem jött vissza közülük. A gonosz tündérek ott alant saját
elemeikben megfogták őket, kiszívták lelkeiket s hulláikat sem
bocsátották vissza többé.
Sok jó legényt megsirattak már odahaza s aggodalmas apák,
anyák kérve kérték fiaikat, hogy ne menjenek a kokojszáshoz. És azok
mégis elmentek.
Azok a kék tengerszemek úgy csalogatták messziről, azok a
bájos énekhangok úgy hívogatták éjente; aki egyszer meghallotta azokat,
nem volt maradása tőlük, utánuk kellett mennie, meg kellett látni a
hableányt, mint fürdik az ezüsttel csillogó tóban, mint takargatja arany
hajával habtermetét, rózsás keblét. Soha sem tért az társaihoz vissza.
Három fia volt a székely gulyásnak, kinek bojtárja a
harangot elsüllyeszté, mind a hármat szívből kérte otthon maradt
édesanyja, hogy ne közelítsenek a tündérek tanyájához. Bár ne kérte
volna olyan nagyon. Mert az ember olyan, hogy ahol veszedelmét tudja,
csak azért is oda megyen.
Mindennap másik fiú őrizte a legelő gulyát, melynek az
átváltozott bojtár volt a vezető kolomposa. Ez amint esteledni kezdett,
magától megindult a tó partjáról s tova terelte a csordát, hogy ott ne
lepje az éjszaka. Egy este, midőn a legnagyobbik testvéren volt a sor,
ez megköté a vezértulkot egy fa derekához, hogy el ne mehessen onnan, s
maga leült a vízpartra.
A vezértulok olyan keservesen bőgött utána, de az ifjú nem hajtott rá, hanem várt a tündérekre.
Amint feljött a hold a föld fölé, a hableány is megjelent a
víz fölött: a legidősebb tündérleány volt, bájos arcú, korallajkú; feje
kék liliommal koszorúzva, termetén vékony öltöny folyt alá, mintha
átlátszó ezüstből volna lengeteg ing szőve, olyan könnyű, olyan gyöngéd,
hogyha foszlánnyá tépnék, elrepülne a légben, mint az őszi ökörnyál.
A pásztor ifjú el volt bűvölve a tüneménytől, szemét majd
kinézte rajta, lelkét majd kisóhajtá utána, szíve dobogását meghallotta a
tündérleány.
– Pásztor ifjú, barna ifjú, – szólt hozzája édes hangon,
mely olyan volt mint az ének, de még az éneknél is szebb; – jöjj le
hozzám, jöjj el velem. Lakásom kristálypalota, csigahéjakkal
zsindelyezve, klárisokkal körülszegve; kertem korallvirág, s eleven
növevény, pók szövi, pók fonja, gyöngycsigaház termi köntösöm, ékszerem,
ajkam édes, keblem forró, ölelésem boldogító; végy el engem feleségül.
A pásztorlegény felelt neki:
– Hogy mehessek én te hozzád tündérleány; víz nem áll meg
lábam alatt, nincsen annak gerendája, jöjj te el inkább én hozzám, nekem
is van kertem, házam, szép napfényes domboldalon lakom, a hajnal midőn
hasad, különb az minden klárisnál és gyöngynél. Jöjj te hozzám
feleségül.
A tündérleány szót fogadott, odaúszott az ifjúhoz,
odanyújtá felé kezét, a pásztor ifjú azt gondolta, hogyha egyszer
megfoghatta a tündér kezét, majd kirántja őt a vízből, odaszorítja
keblére, két ölelő karja közé, ha akarna sem mehetne többet vissza a
vizekbe.
Ámde amint odaadta kezét a tündérnek, egyszerre megragadta
ez őt erősen, a tündérek erősebbek az embereknél, egy pillantás alatt
berántotta őt a vízbe, csak a visszhang kiáltá utána halálsikoltását az
ifjúnak.
Másnap a középső testvér ment el a tópartra bátyja helyett
a gulyát őrizni, éjszaka ő is kiült a tópartra, neki a második tündér
jelent meg; ő is elbódult, ő is elveszett siralmasan.
Harmadik éjjel a legkisebb testvéren volt a sor.
Anyja, apja hasztalan rimánkodott előtte, hogy ne juttassa magát két testvére gyász sorsára, nem félté magát az ifjú.
– Ne búsúljatok énrajtam, ha minden tündér ellenem jön is, nem visznek azok engem a víz alá.
Kimenvén a gulyához, vitt magával egy hosszú kötelet,
azzal összekötözé a tulkokat szarvaiknál fogva, a legutolsó volt a
vezértulok. Azzal saját derekára hurkolá a kötél másik végét s
megveregetve a vezértulok nyakát, ezt bízta rá:
– Kedves szolgám, négylábú szolgám. Én is elmegyek tündért
fogni, tündért vadászni. Kicsalom a partra, megfogom a kezét, s ha
akkor azt mondom: „hopp a Jézus nevével, Szűz Mária hírével!” akkor te
egyszerre az egész gulyával rugtass neki, kapaszkodjatok, ahogy tudtok,
majd meglássuk: nem húzzuk-e ki a tündért onnan a vízből?
A hold ismét feljött szépen, a pásztor ifjú gyönyörűen
fútta a tilinkóját egy jávorfa alatt, midőn a tengerszem kék tükréből
csak kibukik a legkisebb tündérleány.
Valamennyi közt legszebb volt, fején nefelejtskoszorú,
szeme is csupa nefelejts, olyan szelíd, oly mosolygó, ajkain fejlő
rózsabimbók, termete hajlékony, virág-ruhája mintha üvegből volna szőve;
az egész olyan ölelnivaló.
Amint meglátta őt a pásztorifjú, elhagyta a fuvolaszót s megszólítá bátor hangon:
– Vízi leány, szép tündérleány, jöjj én hozzám feleségül.
A szelíd, szép tündérgyermek megszánta a gyönge ifjút, s szelíd csengő hangon mondá neki:
– Menj innen szép földi ifjú, nem valók vagyunk mi egymásnak, nem jó te neked engemet látnod.
– Nem megyek el nálad nélkül, – felelte rá a pásztorifjú.
– Mit kívánsz olyan nagyon rajtam? Ha kell gyöngyfüzérem
fehér nyakamról, ime neked adom, ha kell aranyövem karcsú derekamról,
íme átengedem.
S azzal kihajítá övét s gyöngyfüzérét a partra. De az ifjú csak nem ment el.
– Nem kell nekem sem gyöngyöd, sem aranyod, kellesz
énnekem te magad. Kell énnekem te ajkad, ragyogó két szemed, galamb szép
termeted. Hazaviszlek jó anyámhoz, úgy tartunk, mint a madarat az
égben.
A tündérleány szomorúan lebegett a víz színén a part
füvéig, alant a vízivirágok olyan közelnek látszottak, mintha kézzel le
lehetne szakítani őket.
A tündérleány odaérve az ifjúhoz, odanyújtá neki kezét; hirtelen bal kézzel kapta azt meg az ifjú s elkiáltá nagy hangosan:
– Hopp a Jézus nevével, szűz Mária hírével, hajhó, hajsz!
De kaphatta volna a tündért jobb kézzel is, bal kézzel is,
húzhatta volna is, nem tizenkét tulok, hanem tizenkétszer tizenkettő,
mind lehúzta volna őt azokkal együtt a tündérleány mély vízfenekére, ha
az ifjú szemeibe nem tekintett volna, s szebb tengermélységet, szebb
egész világot nem látott volna meg annak két csillagában, s hogyha az a
bűbájos tűz, mely férfi és nő szeméből egymásba foly, erősebb nem volna
minden tündérhatalomnál.
A szép vízilányka csak azon vette észre, hogy az ifjú
karjai közé zárva van habtermete, s viruló ajkait forró ajk égeti,
melynek tüze, heve elrabolja bűbájos erejét, más vért, más meleget olt
dobogó szívébe, hogy az öleléstől lassankint megszűnik tündér lenni, s
lesz szeretett, lesz szerető földi asszony.
A zöld vízikirály s a hableány testvérek, amidőn
meglátták, hogy a küldött tündér nem bír az ifjúval, odarohantak mind,
belefogóztak a tündérleány öltönyébe, a lidérkék, hínárkák átölelték
lábait, úgy húzták visszafelé. Mind hasztalan volt már: a tündérnek nem
volt ereje a földi ifjú felett, mert földi szerelmet érezett iránta s ez
az érzés sok tündért lefegyverze már.
A tulkok megfeszített erővel kapaszkodtak mindjobban
előre, a hableányka már egész térdig kiemelkedett a vízből, látható volt
a szegletes fejű szörnyek egész egyeteme, mely belé kapaszkodott, s
húzta volna vissza. Még egy erőfeszítés, még egy csók s a tündér a
szárazon volt, a szörnyek visszaomlottak a vízbe, úgy szétcsapva a
hullámot, hogy az kétfelől valamennyi fát besodort a partról s egész
éjjel zajgott, zúgott a tengerszem, mintha nagy üstben forralnák
alulról, vagy a zivatar forgatná fel fenekestül.
Az ifjú pedig ölébe vette a rablott hableánykát,
felültette vezértulokja hátára, alája tevé puha gúnyáját, s haza ment
vele apja házához.
A fiú szülői hogy megörültek, midőn meglátták őt épen
visszatérni, s még jobban elcsodálkoztak, midőn a szép tündérleányt
megpillantották, kit fiok magával hozott. Ha valahol, a székelyföldön
csak van szép hajadon elég, de ilyen szép még ott sem volt, aki
vetekedhetett volna vele.
– Ne kérdezzék kegyelmetek, honnan hoztam, hol találtam? –
szólt az ifjú – elég az, hogy Isten adta s enyim lesz, míg el nem
veszi.
Nem is kérdezték a jó öregek egy cseppet sem, csak siettek
neki más öltözetet szerezni, minőt a székelyföldön viselnek, s mikor
bekötötték a fejét, senki sem mondta volna, hogy nem éppenúgy székely
anya szülte, mint a többit.
Az ifjú nagy boldog volt sokáig, mindenki irigyelte
állapotját, úgy éltek, mint két páros galamb az erdőben, soha sem
lehetett őket külön látni, mindig egymás mellett voltak.
Senki sem gyanította, hogy a szép menyecske nem földi
anyától született lény, csak az öreg anyós vette észre néha, hogy mikor
menye valahova leteszi kezeit, az ujjai helyén mindig nedves folt marad,
és a kert virágai vették észre, midőn forró nyári napokon ott járt
közöttük a víztündér, hogy éledtek fel hervadt leveleik, s hogy hullott
enyhe harmat szomjas kelyheikbe; fű és vetés zöldebb volt, vígabban
nőtt, ha ő egyszer körüljárta.
Egyszer fiat szült a tündér; amint világra jött a gyermek,
megfogta őt lábujja hegyénél fogva s belemártá egészen egy kád vízbe,
míg a gyermek elkezdett evickélni, lubickolnia vízben, akkor elereszté
egészen s úszott a gyermek magától a víz alatt és víz felett, mint a
maszületett ung szokott úszni.
Senki sem látta e tüneményt, mert a tündér egyedül volt, s
mire mások jöttek hozzá, a gyermek pólyába volt kötve s ott pihent
anyja hókeblén.
De valahányszor egyedül maradt a tündér gyermekével,
mindig kibontotta őt a pólyából s beleereszté a kád vízbe, hol az vígan
lubickolt, le-lemerült a víz fenekére s hamarább megtanult úszni, mint a
földön járni.
Hét esztendős korában már keresztül és visszaúszta a Szent
Anna tavát s felhozta a tó fenekéről a beleejtett aranypoharat, s
akárhányszor leszállt oda, csodálatos, élő, mozgó virágokat tépni fel az
iszapos földből, miket anyjának hordott haza. A környék csodabúvárnak
nevezte el a gyermeket.
Azon közben múlt az idő: a fiú embernyi emberré
növekedett, aki fiatal volt a környéken, mind öreg emberré lett már; a
vén remete is régen megtért a kis kápolnából más fényesebb kápolnába,
hol angyalkák ministrálnak, a szeráfok harangoznak; az elveszett
harangot régen elfelejté mindenki s fakalapáccsal volt szokás hírül adni
az istentisztelet idejét hosszú idők óta.
Csak a tündér arca nem változott: a tündérek nem vénülnek,
most is oly gyönge testű alak volt, mint midőn először elhagyta a
hullámokat, úgyhogy aki látta, azt hiheté, hogy ő nem anyja, hanem
leánya fiának.
Egy esztendőben nagy szárazság uralkodott az egész
Székelyföldön, hiába énekeltek, imádkoztak, minden templomban, nem múlt
el a csapás rólok. A kokojszás tava pedig megnőtt, hogy szinte elönté a
vidéket.
E nagy ínség napján kivezette a tündér gyermekét a tengerszemekhez s megmondá neki a mély vizek titkait.
– Itt e tengerszemben lakik az én atyám, zöld vízkirály,
kristályfényes palotában. Mi három testvérek vagyunk, az ő leányai,
mindhárom más anyától valók. Egyikünk anyja volt a felhő, másikunké a
patak, az enyim volt az égi harmat. Az én atyám zöld vízkirály,
kegyetlen, haragos tündér, ki ha megharagszik a földre, börtönbe zárja
anyáinkat, felhőt, patakot, harmatot, mind ide húzza magához; nézd, hogy
megdagadt tőlük e tó. Azért van szárazság a földön, azért apadt ki
minden forrás. Eredj fiam, szállj a víz alá, mess egy jó birsalmabotot
tőrül, azzal üsd meg, aki előtted áll; ne félj senkitől, hogy bántson.
Apró-cseprő kis lidérkék, lomha szörnyek elvadulnak előled, hogyha
bátran közéjük vágsz; ott a sárga liliomokon túl megtalálod a
tündérkirály palotáját, kristályból van az építve, minden fala által
látszik, ezer meg ezer szobán keresztül, s a szobák gyémánttal s
smaragddal vannak kirakva, az oszlopok cifrája rubinkő. Minden ajtónál
kétfelől szárnyas tengeri ördögök őrzik a bejárást, három sor fog
torkaikban; meg ne rettenj te azoktól, üss rájuk birsfavessződdel s kővé
válnak az ütéstől. Száz szobán, száz folyosón átmenve, eljutsz a
vízkirály hálótermébe, gyöngyháztól ragyog ennek padozatja, gyöngy a
mennyezetje, smaragdcserepekben ágbogas piros klárisok vannak ablakában,
miken gyémántvirág, aranygyümölcs terem, kárpitjai pókselyemből,
ökörnyálból vannak szőve, miket nagy vizi virágok ágai tartanak, azokon
ugrálnak ágról-ágra a kis rózsaszínű békák, amik úgy énekelnek, mint a
fülemile, s játszadoznak az égszínkék gyíkokkal. Közepén van a nagy
kristálymedence, melybe szökőkút vize ömlik aranyhal torkából, hátul a
fülkében álla vízkirály trónja; négy felfordított hal tartja négy láb
helyett, azon ül tündérkirály, ezüst a szakálla, zöldbársony ruhája,
ezüstkígyó van tekerve a körül öv gyanánt. Mellette két testvérem áll s
legyezik őt széles halszárnyakkal. Semmit ne félj tőle, ő fog
megrettenni ha meglát, halandó nem járt azon helyen soha; atyám és
testvéreim hízelkedni fognak, elvezetnek kincsestáraikba, ahol
garmadával fekszik az ezüst, arany, drágakő, igazgyöngy, kínálnak, ne
végy belőlök, te semmihez ne nyúlj, hanem majd látsz ottan sorba
felfüggesztve üres üvegpalackokat; kérd azokat. Nem üresek azok, mert
beléjök a vízbefojtottak lelkei vannak elzárva, közte két bátyádé,
kiknek lelkeit testvéreim kiszívták s e palackba rejték. Ha ezeket
elvetted, el fognak vezetni ritkaságaikhoz, faragott edények, drága
kirakott serlegek, medencék vannak sorba rakva ottan; a szem is
káprázik, hogyha reájuk néz. Te ne végy azokból semmit, hanem találni
fogsz majd egy szegletben eldugva, elrejtve egy rozsdás, penészes
harangot, iszappal elcsúfítva, hínárral benőve, azt kérd el magadnak.
Hogyha ellenkeznek, csak azzal fenyegesd, hogy ráütsz e harangra és
mindent megadnak; ha ez kezedben lesz, vidd ki a palotából, addig
vigyázz, hogy hangot ne adjon s akkor üss reá háromszor, Isten szent
nevében. Azzal munkádat bevégezted és jer vissza.
A csodabúvár szót fogadott tündér anyjának s vágva egy jó birssuhogót az erdőről, beveté magát a vízbe a sárga liliomokon túl.
Rögtön körülfogták a vizek szörnyei, négyszegletes fejű
tűzszemű alakok, idomtalan állatok, hosszú gémnyakakkal, csúnya
tevefőkkel, széles úszó tenyerekkel, emberhez hasonló arcú óriási
gyíkok, tarka szalamandrák, hosszú fűrészorrú csúfolódó halak, lófejű
viziördögök, kacskaringós kígyók, s azok a hemzsegő, ázaléktestű
számlálhatlan apróságok, amik csípnek, csiklandoznak, vért szipolyoznak,
s közöttük a hosszú vízalatti állatnövények terjengő karjai, mik
ezernyi csápjaikkal keresik az úszó martalékot, hogy azt
körülszőnyegezve, megkötözve, meghálózva húzzák alá tengő gyökereik
állati torkába.
A csodabúvár nem ijedt meg mindazoktól, hanem ráütött az
éhes százkarú érzékeny csápjaira vígan, hogy az esze nélkül húzta vissza
magát csigaodujába, s megragadva a legtorkosabb szörnyeteg fülét
kezével, végigverte azt birsfa-suhogójával úgy, hogy bőgött bele s
elijeszté bömbölésével minden atyafiát, bújt, ki hova tudott. Azzal
felült a megjuhászodott szörnyállat nyakára s parancsolá neki, hogy
vigye őt egyenesen vízkirály palotájához.
Aludt a zöld tündér éppen mohaágyában, midőn a csodabúvár lépteinek hangja kongott folyosóján. Már erre fölébredt:
– Ki az a vakmerő, ki ide jönni mer? – kiáltá felkapva
arany liliomos botját; de az ifjú bátran összecsapott vele, egyet a
botjára, mást meg a hátára; a tündérkirály kiejté kezéből pálcáját s
ordított oly hangon, hogy odafenn a tengerszem mind buggyot vetett bele.
Szörnyek és tündérek mind esdekelve borultak az ifjú
lábaihoz, hogy ne bántsa őket, inkább mindent adnak neki, amit szeme
szája kíván: itt arany, ott ezüst, ott meg drágakövek, válasszon
belőlök.
– Nem kell én nekem sem arany, sem ezüst, – viszonzá az
ifjú – hanem adjátok ki az én bátyáimat s a többi jó ifjakat, kik a
vízbe fúltak, s kiknek lelkeit elzártátok ti gonosz tündérek.
Azok előhozták a zárt palackokat, az ifjú kioldá azoknak
nyílását, s mindegyik palackból nagy fehér buborék szállt fel a vizeken
keresztül a magasba, a szűk palack torkán keresztül törvén, emberhangot
adva.
A tündérek nyájasan ölelték meg az ifjút, s kínálták, hogy
egyék, igyék és mulasson velök, rakja meg magát kincsekkel, úgy térjen
anyjához vissza.
– Nem kell nekem semmi jótok. Amiért én ide jöttem, Istené
az. Adjátok vissza a kápolna harangját, mely itt van nálatok elrejtve.
A tündérek mind nagy jajkiáltással sikoltottak fel e
szóra, s a vén vízkirály szakálla szemlátomást mégegyszer oly hosszúra
nőtt, mint volt azelőtt.
Az ifjú megtalálta a harangot, megtisztítá azt iszaptól és hínártól s kivitte magával a kristálypalotából.
Künn a vizek alatt megüté azt suhogójával. Háromszor nagyot kondult a szent harang.
Első kondulásra minden robaj nélkül összeomlott a
kristálypalota, fényes oszlopok, aranyozott falak, gyönggyel rakott
boltok mind hitvány fövénnyé, kavicsokká váltak.
Második kongásra összezsugorodtak a vizek szörnyei, úgy elenyésztek a vizek fenekén, mintha nem is lettek volna.
A harmadik kondulásnál két karcsú süllő úszkált a palota
romjai fölött, s egy vén zöld varangy gubbaszkodott a kiálló kémény
tetején. Ezek voltak a tündérek. Még most is ilyen alakban élnek.
Amint a tenger felszínére ért az ifjú a visszanyert
haranggal, ime, tizenkét fehér hattyút látott a víz színén úszni, ahány
buborékot kibocsátott a palackból; kettő a hattyúk közül odaúszott hozzá
közel, szárnyaikkal körülverdesték, orraikkal megcsókdosták, mintha
üdvözölni akarnák, azután felkerekedtek mindannyian, s bűbájosan
énekelve a magasból, elrepültek messze messze, talán éppen be az égbe.
Amint hazatérőben volt az ifjú, szemközt találta apja
gulyáját s hogy elbámult, midőn egy vén, soha nem látott pásztort
pillanta meg a tulkok előtt, a kolomp a pásztor nyakára volt még kötve
akkor is. Az vetette a harangot a vízbe, melyet most az ifjú vállán
hozott, s ime letérdelt előtte és könnyhullatva csókolá azt meg
visszaváltása napján.
Midőn az ifjú apja házához betért, egy vén megaggott
asszony jött eléje, atyja karjára támaszkodva, ki őt megölelte, és
megcsókolta.
Az ifjú bámulva kérdezé, hogy ki ez az asszony?
– Édesanyád, – felelt apja – amíg te odavoltál, itt szemem
láttára egyszerre elkezdé elmaradt esztendeit utólérni s olyan idős
lett, mint én vagyok, most ismét egymáshoz illünk, s majd szépen együtt
halunk meg.
Ő is megszűnt tündér lenni azon varázs széttörésével, amelyet fia lerontott.
A harangot azután ismét feltették a kápolnába s újra
hangzott az imára hívó csengése a vidéken, utasoknak örömére, búcsújárók
malasztjára, s sok századig leghírhedtebb búcsújáró helye volt e vidék,
ez a tó környéke a székely népnek.
Most, ha vannak még valahol tündérek a víz alatt, ismét
elfoglalhatják bátran a tengerszemeket; nincs harang, sem énekszó többé a
Szent Anna tava körül, csak a méla, elfogó hallgatás tudatja az
andalgóval, hogy e tér szellemeké volt egykor!
2013. május 31., péntek
2012. december 25., kedd
Saját készítésű Betlehem
Bábpedagógia szakon a vizsgaelődásunkhoz készítettem ezt a Betlehemet.
Vizsga után |
Gáspár |
Boldizsár, aki szerecsenkirály |
Gáspár |
Menyhért |
A pásztorok hódolnak az újszülött Jézus előtt. |
A Szent család |
A pásztorok hódolata. |
A pásztorok átadják a báránykát Jézusnak. |
Süteményeim az ünnepi asztalra. |
Mézik :) |
Fonott bejgli |
Püspökkenyér ünnepi díszben |
Az otthonom karácsonyi díszben. :) |
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)